Mondják, hogy a művészek magányosak, ám visszatekintve iskolai tanulmányainkra, az irodalom, töri és rajz órákról felsejlik a Pilvax kávéház mozgalmas hangulata vagy éppen a Nagybányai Művésztelep sajátos stílusa és ecsetvonásai. Magányos-e a festő? Hol lép be a közösség a művészet világába? És hol lépi át a művész saját határait, hogy akár a társadalmat formálni képes erővé váljon?
Juhász Attila 1985-ben született Budapesten és azóta is a pesterzsébeti – soroksári közösség része maradt, nem költözött el szülőhelyéről. Ugyanakkor képei a galériák és a gyűjtők segítsége által sokfelé eljutottak a határon innen és túl. Annak ellenére, hogy képeit itthon a piacvezető galériák sikerrel értékesítik, kiállításokon ritkán jelenik meg.
Középosztálybeli, munkáscsaládból származik. Szakmája szerint közlekedésgépész technikus, a festészettel csupán 6 éve került kapcsolatba. Az olajfestés technikáját autodidakta módon sajátította el. 2014-ben már több helyen kiállított az országban, 2015 óta pedig képeit megtalálhatjuk a magyarországi piacvezető galériák kínálatában.
Hogyan viszonyulsz a környezetedhez? Hatással van rád alkotás közben vagy ilyenkor teljesen a saját világodba vonulsz, és ott születnek meg a műveid?
Ilyenkor szokás azt mondani, hogy az ember az alkotás folyamatában egy teljesen más világban van. De ez nettó hazugság, hisz sosem tudjuk kizárni a szomszédot, aki pont akkor áll neki kopácsolni, a játszótéren hintázó gyerekek hangos nevetését, és ha még az asszony is otthon van… Természetesen ezek mellett a mindennapok fontosabb eseményei közvetve is hatással vannak egy alkotóra, egy alkotásra. Elég egy kis rosszidő, egy rosszabb nap és akár hetekig nem érzi magát olyan komfortosan az ember a vászon előtt. Nem beszélve a teljesítménykényszerről, ami rám sincs a legjobb hatással. Mint más munkában is, itt is vannak időpontok, határidők, amiket tartani kell. Illetve kellene, de szerencsére velem elég türelmesek a galériák és nagyjából szabad kezet kapok, hisz azt festhetek, amit szeretnék. Ennek ellenére a legnehezebb mindig minimum ugyanazt a minőséget hozni képről-képre. Ez valahol egy ugyanolyan szakma, mint mondjuk az autószerelés, hisz itt is nyakig olajos vagy a végére…
Más, kortárs festőkkel tartod a kapcsolatot? Szoktál mások kiállításaira járni, esetleg tanácsot kérni a többi művésztől?
Természetesen az internet nagy segítség a kapcsolattartásban. Leginkább ezt tenném első helyre, de személyesen is sokszor összefutok kortársaimmal. Ritkán járok kiállításra, ez évente 4-5 alkalmat jelent. Régen nagyon sok segítséget kaptam és tudom, ha valahol megakadnék, akkor van kihez fordulni. Meg kell említenem Gasztonyi Kálmánt, aki nélkül nem tarthatnék ott, ahol most vagyok. Ő látott meg a képeimben valamit, amiről azt gondolta, érdemesebb lenne nagyobb közönség elé vinni és itt jöttek a galériák. Technikai kérdésekben is sokat segített, és ha valakitől, akkor tőle érdemes tanulni. Viszont maga a technika, amit alkalmazok eléggé egyedi és nem sokan csináljuk. Ennek az árnyoldala az, hogy kevés helyről kaphat az ember segítséget.
Miben látod egy festő társadalmi felelősségét? Hatással lehet-e egy művész a tágabb értelembe vett környezetére, és ha igen, hogyan?
Ahogy az ember kilép a lakása ajtaján, már szembe is jöhet a szomszéd és nem mindegy, hogy milyen ruha van rajta. Vagyis ha nem csak otthonra vagy a sokszor nyilván elfogult ismerősöknek festünk, akkor nem mindegy mit, hogyan és persze, hogy kitől … A művészet valahol felette kell, hogy álljon mindenféle politikai és egyéb megosztó kérdésnek. Persze nem szabad ezt túlgondolni, hisz a művészetnek rövidtávon is van értelme. Ahogy Szász Endre mondta; „elmész Mexikóba, megnézed miket csináltak ezek a Maják. Meg az Aztékok… Azt sem tudjuk, hogy ki csinálta, milyen kultúra volt az. Csak ott vakargatjuk a köveket…”Ezek mellet nyilván vannak olyan társadalmi kérdések, amik mellé, mint festő, mint jóérzésű ember, oda kell állni és el kell mondani. Sokan alkotnak olyan képeket is, amikben ezeket a kérdéseket feszegetik. Én máskép alkotok. Képeim egyfajta mesevilágot próbálnak tükrözni, ahová bárki elmenekülhet a mindennapok elöl. Aztán, hogy ez kire mennyire van hatással, azt nem tudom. Ízlés dolga valahol. Vannak emberek, akikre egy óriás kék vászon is olyan hatással van, hogy annyit fizetnek érte, hogy abból egy országot is vehetnének. Legalább is a fentiek azt mondják, hogy a hatás miatt veszik… Mondjuk van, akit egyáltalán nem érdekel a festészet. Őt nehezebb megfogni, bármilyen témáról legyen szó. De szerencsére egyre több a fiatal, akik így vagy úgy rám találnak, bizonyos kérdésekben kikérik a véleményem és ennek nagyon örülök!
(A borítón lévő kép címe: A kékek harca)