A magyar költészet napjára – Mikszáth, mint költő

A magyar költészet napját

Mikszáth Kálmán otthona Horpácson

1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Alapítványunk azonban ebből az alkalomból ma egy olyan “költőre” szeretné felhívni a figyelmet, akit legtöbben csak mint prózaírót ismerünk. Pedig Mikszáth Kálmán, a Nagy Palóc nem csak regényeivel de versekkel is meglepte olvasóit, melyek leginkább folyóiratokban jelentek meg.

És miért pont őt választottuk?

Bár országszerte és határon átívelően valósítjuk meg különböző projektjeinket, szívünkhöz nagyon közel áll Horpács, ahol évről-évre sok gyermeket táboroztatunk Pihenő Központunkban .(http://hepikozpont.hu/)

Ugyanitt található Magyarország egyetlen Mikszáth emlékmúzeuma is.  Az írónak menedék volt ez a hely, 1904-ben egy 420 holdas birtokot vásárolt itt, ma ennek területén csodálhatjuk meg az életútjához kapcsolódó használati tárgyakat és dokumentumokat.

A mai nap alkalmából fogadjátok tőlünk szeretettel a nagy írónk alábbi költeményét:

 

Prológ 

Kit kardcsapás mitőlünk elszakított,

A sorscsapás vezette újra vissza;

Mit összetört a vér, könny megragasztja.

Zágráb felől felhők, amik jövének,

Villám volt egykor mindnek méhiben.

Felhők, amik most jönnek terhesen,

Sötétek, mint a holló, sűrűk, minő a bánat,

Csipkések, mint a szemfedő.

 

Erdők ha zúgnak tompán, rémesen,

Gallyak között ha titkos hang suhan,

Két ős folyamnak hömpölygésiben…

Ott, hol a szörnyű hun király pihen,

S emitt a szőke víz veszélyes medre,

Útnak pora, érző szíveknek dobbanása…

Mintha beszélne sejtelemszerűn,

Hogy ez a gyász is – a nemzet gyásza.

 

S ha átszakadna a világ fölött

Üzenő felhők nagy panasza,

Ha siket volna ég, föld s minden lénye,

Ha a panasz soha oda nem érne,

Hol elvonultan a részvét lakik,

Ha ujjai megdermednének

S nem kopogtathatna ajtaján,

Vagy ha a részvét becsukná talán…

Még akkor is meg kell hallani tudni egynek:

Átérezni kell ezt Szegednek.

 

Keblét kitárja. Mindent feled. Idők lemosták

Lázas napok komor történetét…

A címerpajzs, melyet ellenünk hordozának,

Gyászba van vonva – s mégsem oly setét!

Szeged csak gyászt lát, semmi egyebet,

Szeged csak érez, nem emlékezik,

S kell, hogy mozduljon benne egy ideg:

Kit az egész föld szíve melegített,

Hogyan lehessen végképpen hideg?

S hogy cselt sző a természet ellenünk,

Szilaj haraggal csapkod az idő,

Bőszült folyamok árja megdagad.

(Mi itt átéltük összes rombolásit!)

Mezők füvét a nyár leperzseli,

A nyár gyümölcseit a fagy megöli,

Penész borítja az erkölcsöket…

S mind nem elég, még nem elég. –

Megmozdul a föld, az édesanya,

A jó, türelmes, a jámbor, szelíd,

Hol ősapáknak porló csontja,

Hol minden élet ősforrása van.

Hol a kezdet s a vég találkozik…

A jó szelíd föld… harcra kelnek

Az ember ellen a rögök,

Recsegve málnak szét a küllők,

Föld torka nyílik, lázas reszketése

(Oh, mit csinálhat most benn a pokol!),

Alant dübörgés, hörg a melle, zúg

Gyomrában az izzó láva,

Összerázkódik, mintha nyögne,

Mert már forogni nem akar tovább…

– Belülről is beteg hát a világ!

S merre fusson, akit megtagad

Az anyaföld, emlőiről lerázva?

Van-e még a világon jó talaj?

Van a világon még sok más világ.

Az minden jó szív, részvéttel teli,

S a részvét olyan, mint a rónán az ér,

Odáig fut s kanyarogva visszatér.

Ha az a sok szív mind kitárul,

Hadd rengjen a föld, forrjon gyomra,

Hadd legyenek a házak leomolva,

Csak a részvét oltára álljon:

Begyógyul a seb, akárhogy fájjon.

S az emberszívtől példa adva

Múlik a földnek is haragja,

Megborzad majd a gyilkos gondolatba,

Eszébe jut, hogy ő is szeret,

Sok ezer éve mindig csak szeret.

Mosolyogni fog s víg gondolatai

Virágos hímmel szövik a mezőt,

Fehér bárányok fognak legelészni ott,

Honnan még a vadállat is futott.

S „romok városa” (az a „másik”)

Szintén szebb lesz, mint volt azelőtt.

A föld epéje nem az emberé;

A föld epéje áldás magja,

Amit elvett, azt visszaadja.

Betűméret növelése
Kontraszt beállítása