Alkoss közösséget – Gondolatok egy festő társadalmi szerepvállalásáról – Rékai Lilla

Mondják, hogy a művészek magányosak, ám visszatekintve iskolai tanulmányainkra, az irodalom, töri és rajz órákról felsejlik a Pilvax kávéház mozgalmas hangulata vagy éppen a Nagybányai Művésztelep sajátos stílusa és ecsetvonásai. Magányos-e a festő? Hol lép be a közösség a művészet világába? És hol lépi át a művészet saját határait, hogy akár a társadalmat formálni képes erővé váljon?

A kérdéseinket ezúttal Rékai Lilla válaszolta meg.

Ahogy bármely emberi lélek a művészek is érezhetik magukat magányosnak, talán mivel az ő lelkük érzékenyebb a világ rezdüléseire, sokan közülük hajlamosak egy mélypontot valamiféle örökkévalóságként megélni. Vagy azt, ha a világról alkotott nézeteik nem találnak értő társakra…rögtön. Én úgy látom, hogy az emberek jelentős többsége köztük a művészek is, ha már önmaguknak társai tudnak lenni pályájuk során, nem emelnek maguk számára buktatókat, vagy hagyják el magukat, hanem kedvük szerint kutatnak és fedeznek fel számukra új horizontokat, ha maguk vannak is a kezük közt kiforró anyaggal életük túlnyomó részében, akkor se magányosnak. A művész az az ember, aki képes kapcsolatot teremteni a gondolatok és a képzelet hídjaival térben és időben, azzal, akivel csak szeretne. Gondoljunk egy festményre, ha nem állt módunkban az alkotót megkérdezni művéről, az a kép akkor is ezer nyelven beszél hozzánk. A művészeknek bármennyire is közösségi személyekről beszéljünk, szükségük van egyedüllétre, hogy néha meghallják saját hangjukat, hogy aztán a világról alkotott egyéni látásmódjukat tolmácsolják másoknak, nem ismerek olyan alkotót, aki kizárólag önmagának alkot.

Hogyan viszonyulsz a környezetedhez? Hatással van rád alkotás közben vagy ilyenkor teljesen a saját világodba vonulsz, és ott születnek meg a műveid?

Ez nagyon változó, sok függ attól, épp milyen belső tájakra vezet a gondolat aranyfonala. Gyerekként nagyon szerettem például strandon rajzolni, vagy később iskolás éveim alatt vonaton utazás közben, de megesett, hogy felmentem a Gellért hegyre magányosnak lenni, de aznap is szerencsémre két balkézzel keltem, így kiborítottam a tust. Ez nagyon megtetszett egy arra járónak, leült mellém be szélni, természetesen már teljesen más hangulatról árulkodott a paca a papíron. Úgy gondolom akkor, ott nem csak az az egy képem témája tért új pályára, hanem talán az összes többi azt követő. De a legjobbakat mindig tanórákon rajzoltam, soha máskor olyan mélyen nem vonultam saját világomba, mint egy németóra vagy kémia óra alkalmával. Furcsa talán olvasómnak, de a legpocsékapp képeim pont rajzórák alkalmával készültek, ez alól a külön órák voltak csak kivételek. 

Más, kortárs festőkkel tartod a kapcsolatot? Szoktál mások kiállításaira járni, esetleg tanácsot kérni a többi művésztől? 

Próbálom tartani lehetőségeimhez mérten a kapcsolatot, sajnos egyre ritkábban áll módomban, mióta egy teljesen más szakma berkeit járom, amit reményeim szerint nemsokára sikerül összekapcsolni a művészettel.Szoktam tanácsot kérni, érdekel mások véleménye, főleg azoké, akiket emberileg is nagyra becsülök, de megtanultam gyököt vonni is. 

Miben látod egy festő társadalmi felelősségét? Hatással lehet-e egy művész a tágabb értelembe vett környezetére, és ha igen, hogyan? 

Azt mondják a gondolat teremtő erővel bír, a kimondott szó szintén, miért ne volna így a festménnyel?! A festő -vagy bármely más művész vagy ember -, élete során egy szellemi fejlődésen megy keresztül. A művész célja, hogy maradandót alkosson, többnyire, hogy szebbé-jobbá tegye a világot.

Van-e külön női szerep a művészetben? Véleményed szerint máshogy éled-e meg az alkotást, mint egy férfi? Miben látod a különbséget? 

Ismerek olyan művészt, aki egy életművet épít ezen kérdés köré, úgy gondolom számára van, és így nem mondhatom, hogy a művészetben nincs külön női szerep. Szakközépiskolás éveim alatt domináns problémává duzzadt ez a kérdés, mivel számos tanáromról lappangott a pletyka, hogy úgy gondolja nő nem lehet -vagy ha mégis. csak nagyon ritkán válhat – jelentős művésszé. Az indok az volt, hogy a nők előbb-utóbb családvállalás után felhagynak a művészi tevékenységükkel.  Abban a világban, amit én választottam, hogy felépítsem, nem kap hangsúlyt a különbség. Úgy gondolom akinek ez a hivatása, annak az életében minden elfér, a kifogásokat meg tudjuk mi fán teremnek. 

/Az interjú elkészítése Zsidákovics Mihály közreműködésével valósulhatott meg/

 

 

 

Betűméret növelése
Kontraszt beállítása