Alkoss közösséget! – Gondolatok egy festő társadalmi szerepvállalásáról – Seres Péter

Seres Péter

Mondják, hogy a művészek magányosak, ám visszatekintve iskolai tanulmányainkra, az irodalom, töri és rajz órákról felsejlik a Pilvax kávéház mozgalmas hangulata vagy éppen a Nagybányai Művésztelep sajátos stílusa és ecsetvonásai. Magányos-e a festő? Hol lép be a közösség a művészet világába? És hol lépi át a művészet saját határait, hogy akár a társadalmat formálni képes erővé váljon?

Seres Péter 1965. július 25-én született, tősgyökeres Óbudai lakos, a festés mellett jogász, zenész és szövegíró.

Hogyan viszonyulsz a környezetedhez? Hatással van rád alkotás közben vagy ilyenkor teljesen a saját világodba vonulsz, és ott születnek meg a műveid?

Elsősorban érzelmi, gondolati benyomásokat szerzek a környezetemből, legalábbis, ami az alkotások előtörténetét illeti. A tragikumot és az iróniát is szeretem szeretettel kezelni, a hiteles tudósító óvatos távolságtartásával. Festés közben minden külső hatástól távol kerülök. Kizárólag azzal az emberrel – néha tájjal, tárggyal – foglalkozom, aki visszanéz rám. Nem az általában vett hősökkel foglalkozom, hanem azokkal, akiknek a helyzetébe el sem tudom képzelni magam. Azok érdekelnek leginkább, akiknek a tekintetében ott van egy egész regény.

Más, kortárs festőkkel tartod a kapcsolatot? Szoktál mások kiállításaira járni, esetleg tanácsot kérni a többi művésztől?

Amikor tehetem, elmegyek néhány olyan alkotó barátom kiállítására, akiket az amatőr festő- mozgalom keretein belül ismertem meg, de legtöbbször persze a valamivel, vagy sokkal ismertebb, lenyűgöző alkotók képeivel találkozom. A tehetség mindig lenyűgöz, akár ismert, híres festőt jellemez, akár ismeretlen, amatőr alkotóban fedezem fel. Minden további nélkül szoktam kérni tanácsokat, de kizárólag technikai jellegűeket, hiszen a témaválasztást, a kép szerkezetét meghatározó világlátásomon már nemigen lehet változtatni.

 

Miben látod egy festő társadalmi felelősségét? Hatással lehet-e egy művész a tágabb értelembe vett környezetére, és ha igen, hogyan?

Hiszek abban, hogy attól válik egy mű értékessé, hogy önmagán túli jelentéssel bír. Nem csak a konkrét üzenet, hanem a hangulat is elgondolkodtat. Kiállításaimon – amelyeket leginkább az amatőr festőmozgalomnak köszönhetek – igyekeztem mindig ezeket a jelentőséggel felruházott hangulatokat megjeleníteni. Volt több közös kiállításom a kiemelt amatőr festőkkel, voltak egyéni kiállításaim a Műterem Kávézóban, a Kis Á Klubban, a Király Galériában és a Rátkai Márton Klubban és az ombudsmani hivatalban is. Ezzel együtt is a képek csak kevesekhez jutnak el ahhoz képest, hogy az alkotó – nem csak hiúságból – mire vágyik. A képeknek ugyanis van küldetése is. Én például kitartóan festek sokat megélt, nehéz szociális helyzetben lévő embereket, általában hajléktalanokat. Arra igyekszem felhívni a figyelmet – a magamét is –, nem kell ahhoz szeretnünk valakit, hogy tiszteljük benne azt, amivel több nálunk. Csak észre kell venni, el kell ismerni és tanulni belőle. Persze az üzenetnek nem szabad didaktikusnak lennie, mert az nem művészet, hanem propaganda, még akkor is, ha esetleg jó szándékú. A művész közvetlen hatása kevéske, akár író, akár festő, akár zenész. Az emberek egy-egy művel kapcsolatban talán néhány percig, ha elgondolkodnak. Na de a számtalan behatás és az általuk gerjesztett gondolkodás összhatása! Az már maga az emberi intellektus tápanyaga. A művész ennek lehet egy apró, kicsi forrása.